Kezdhetnénk akár a címben szereplő felütéssel is, de akár a Palik-féle őrök becsűvel Damon Hill kapcsán: Hová tűnt Vlagyimir Putyin? A lényeg, hogy az elmúlt napokban a közvélemény egy része, a média, az internet, és a nemzetközi külpolitika is azzal van elfoglalva, hogy immáron 11. napja nem jelent meg nyilvánosan az orosz elnök. Majd csodák csodájára ma megkerült, cáfolva a híreket a haláláról, az őt puccsoló szilovikokról, a Svájcban született állítólagos gyermekéről, és ki tudja még milyen, erős fantáziáról szóló történeteket is. Persze biztos, ami biztos alapon, reggel – még a visszatérése előtt – harci készültségbe helyezte az orosz Északi Tengeri flottát, kisebb frászt hozva a nemzetközi diplomáciára és a szolgálatokra.

Egyelőre pedig olybá tűnik, hogy az okozat vezethet minket vissza az okhoz. Nem az a fontos, hogy lumbágó vagy palotaforradalom áll a háttérben, hanem hogy a végtelenül pragmatikus orosz elnök mindezzel mit akart elérni. Nyilván kérdések sora merül fel ilyenkor, de a legvalószínűbbnek az erődemonstráció tűnik. Mégpedig mindkét irányba, kifelé és befelé is. Mindez pedig nem véletlen, egyenesen következik Putyin életútjából, azalatt szerzett tapasztalatiból, és magából Oroszországból is.

Putyin első terminusa alatt egyetlen célnak rendelt alá mindent, az pedig annak megakadályozása volt, hogy az Orosz Föderáció Csecsenfölddel kezdődött szétesését megakadályozza. A második elnöki ciklusára mindez sikerült, de legalábbis elérte, hogy a szétesés árnyéka ne vetüljön a Kreml falaira. Ezalatt a végletekig centralizálta a rendszert, köztük a föderációs intézményeket is, melyek Jelcin alatti önállósága mára csak képletessé vált. A világ legnagyobb kiterjedésű országát pedig vaskézzel, de egy mikrovállalkozás eszközeivel irányítja azóta is. Gyakorlatilag nincsen olyan komolyabb ügy, amelyben nélküle hoznának meg döntéseket. Mely rendszer olajozottan is működik egészen addig, ameddig a Főnök (vagy ahogyan közvetlen munkatársai hívják: a Cár) jelen van és rajta tartja a szemét az ügyeken.

Nos, az elmúlt 11 napban az Oroszország Zrt. CEO-ja nem ment be dolgozni. Miközben az elmúlt 5539 napban minden alkalommal bent volt, nem számított, hogy hétfő van vagy vasárnap. Ha el is ment szabadságra, a kollégák és beosztottak reggelente nyugodtan keltek, hiszen tudták, hogy a Főnök még Szocsiból is bejelentkezik, bár csak késő délután, elvégre bagoly típus. Ha beteg volt, vagy más baja volt, még akkor is bejelentkezett Skype-on (illetve a vezetékes piros telefonon). Aztán március 5-én mindenki csak várta, hogy megjelenjen a fekete limuzin, és Puytin mindig jól vasalt fekete öltönyös sziluettje megjelenjen. De nem volt sehol. Délután még mindenki csak magában morfondírozott, aztán másnap reggel a kávészünetben elhangzott az első félénk kérdés, délutánra pedig mindenki elkezdett lázasan kérdezősködni, telefonálgatni. Harmadnap már a családi asztalnál is ez volt a téma, negyedik nap pedig már a nagymama is aggódva kérdezte az unokákat, vajon ők tudják-e, mit történt a Főnökkel. És így tovább, egészen március 11-ig. A gyártósorok lelassultak, majd a vállalat megállt. A csendben pedig mindenki várta Vlagyimir Illiberálovics (© by albertgazda) kissé kifejezéstelen, de rendet és biztonságot árasztó hangját.

Mindeközben a Főnök minden bizonnyal rendezte sorait, elvégre az elmúlt másfél év nem volt egy leányálom. Tervezgetett, stratégiát írt, olvasott, gondolkodott. Esetleg még pihent is. Közben pedig figyelte, vajon ki lesz az első, aki kidugja a fejét, várta az első bátor fecskét. Árgus szemekkel nézte, vajon hogyan reagál a Nyugat arra, hogy a világ legnagyobb nukleáris arzenállal rendelkező országának vezetője eltűnik, mindenféle hivatalos nyilatkozat nélkül. Mit lép a NATO és a Pentagon, ha egyáltalán felmerül annak lehetősége, hogy az ellenszenves és szankcionált, ám mégis csak egységes Oroszország helyébe egy széthulló, hatalmi harcba fulladó kaotikus rémálom lép. Tesztelte, hogy mit kezdene a világ egy olyan Oroszországgal, amit nem ő irányít. Vajon megkeresik az amerikaiak nem hivatalos csatornákon a tábornokait? Brüsszelből felhívják-e a miniszterelnökét, esetleg az ellenzéket? Porosenkó pedig vérszemet kap?

Advertisement

A reakció pedig bár nem szárnyalt túl minden képzeletet, de kétségkívül megerősítette mindenkiben, köztük Putyinban is, hogy neki továbbra is magasan van a csillaga. Hogy nélküle nem létezik Oroszország, hogy ha ő nincs, nem lehet ukrán békéről, olajárról és gázszállításokról tárgyalni. Hogy megáll a vállalat, ha ő elfelejti bekapcsolni az ébresztőórát. Hogy ez – nomen est omen – kremnilogóia? Hogy ez egy megfáradt és paranoiás elme ragyogása? Mindez nem számít. Csak az számít, hogy Vlagyimir Putyin megmutatta, ki az úr a háznál. Mégpedig úgy, hogy az alatta lévő rendszer nem lépte meg az ilyenkor kötelező lépéseket, elmaradt az önvédelmi reflexe, hiányoznak a fékek és egyensúlyok. Képzeljük csak el, ha Barack Obama vagy Angela Merkel tűnik el minden szó nélkül másfél hétre! Vajon Washingtonban és Berlinben mindez milyen folyamatokat indított volna el? Nehéz megbecsülni, de az kétségtelen, hogy a vállalat nem állt volna meg. Jött volna a vezérigazgató-helyettes, a pénzügyi vezető, de legrosszabb esetben a titkárnő, és ideiglenesen vitte volna tovább az ügyeket. Nagyot döccent volna a gép, de nem állt volna meg.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy ami Vlagyimir Putyinnak erődemonstráció, az Oroszországnak annak elismerése, hogy mennyire gyenge. Minden hasonló, ami erősíti az elnököt, egyben mutatja, mekkora bajban van az ország maga. Az pedig szinte bizonyos, hogy akik korán örültek, azok ne lepődjenek meg, ha a medve körbeszaglássza őket, és a fülükbe is súg egy jó tanácsot: sose igyál előre a medve bőrére, csak ha már elkaptad!